Szerencse…
Ezt a mondatot rólam mondta egy ismerős illető, amit egy másik ismerős illető jóhiszeműen árult el nekem; talán azért, mert ő is így gondolja; talán azért, hogy hatalmas önbizalomhiányomat próbálja építgetni belőle, nem tudom.
Furcsa, hogy a megdöbbenés nagyobb horderejű volt az örömnél e hízelgő és tudom, hogy őszinte bóknál és azóta is ezen agyalok.
Hisz az az illető nem is ismer igazán; mégis bátran ki meri ezt jelenteni rólam…
Nem a “kirívó” emberek csoportjába tartozom, mondhatni amolyan “szürke”, hétköznapi figura vagyok, akik tucatszám szaladgálnak a világban. Én is csak végzem a dolgomat, élem az életemet,akárcsak mindenki más; talán csak “hiper” érzékenységem “nehezíti meg” kissé számomra a hétköznapok túlélését, az emberek, az élet megértését.
Sosem volt gondom bárkivel (tényleg bárkivel) rövid idő alatt közös nevezőre jutnom, hisz abszolút sebességgel tudok ráhangolódni a másik érdeklődési körére, problémáira, rezdüléseire… Pszichológusék úgy fogalmaznák ezt meg, hogy abszolút közösségi ember, könnyen beilleszkedő, kerüli a konfliktusokat, alkalmazkodóképessége átlagon felüli és sok más hasonló szakzsargonszerű halandzsa…
De talán egyszerűbben úgy lehetne megfogalmazni, hogy mindenkit úgy fogadok el, amilyen. Nem ítélek első látásra és a megérzéseim (na azok aztán vannak) még nagyon,de nagyon ritkán hagytak cserben.
Ezzel az illetővel talán ha 4-5 alkalommal volt szerencsém találkozni és ő sem láthatott, tapasztalhatott mást, mint egy mindig mosolygó, szolgálatkész, a “civilizáció rombolásától” láthatóan mentes, abszolút egyszerű egyént, akinek még számít a másik ember… Lehet ez mások szemében szerencse???…
Pedig nem is olyan könnyű így élni….